Olyan rég jártam itt és azóta annyi minden történt.
Csík már felállt, egy-egy lépést tesz egyedül és persze már elmúlt egy éves.
A legnagyobb változás pedig az, hogy már nem Magyarországon élünk ha nem Malajziában.
És vajon miért van az hogy ez a bejegyzést amit már egyszer megírtam most újra kell írnom.
Nem értem, hogy hova lett.
Na mindegy is tehát kezdjük újból.
Két hete jöttünk meg azóta nem történt velünk sok dolog egyszerűen csak most jutottam el idáig, hogy írjak róla.
Röpke 15 órás út volt, hogy ide jussunk. Az első repülőút még tök jó volt a második már nem igazán.
Még is milyen már, hogy az út vége felé leszek tengeri beteg a repülőn? Amikor rosszul voltam egy kedves muszlim nő segített. Fogta Csíkot és vigyázott rá. Csík az út nagy részét rajtam töltötte aludva, sajnos a második repülőn nem kaptunk kiságyat. Ami meglepetésként ért a Qatarnál, hogy adtak ajándékot Csíknak és még ő is kapott gyerekmenüt. Pedig mindenhol azt hallottam és olvastam, hogy nem kapnak ételt a repülőn.
Leszállásnál minden rendben volt. A csomagokat is ügyin át tudtam venni.
A kijáratnál megpillantani Pápucsot nem tudom kifejezni milyen érzés volt. Na jó azon gondolkodtam, hogy mi a frászért kell fényképeznie.
De ami a megérkezésen kívül a legjobb volt, hogy Csík sírás nélkül elfogadta az apját. Hála a skype használatnak.
Mióta itt vagyunk nem történt velünk sok minden. Az egyik hétvégén a Batu Cave-nél voltunk a másikon a Lake Gaerden Parknál.
Voltam egyedül boltban. Na ezt minden hol leírom és elmondom, de csak azért mert a közlekedésüket szokni kell.
A condominum játszóterén pedig sikerült ismerkedni egy kisfiúval csak pár hónappal idősebb, mint Csík. Igaz, hogy nem tudom, hogy az apukáját Chilinek hívjak vagy Chiléből származik. Mindegy majd valahogy kiderítem.
A napjaink szépen telnek és jól vagyunk. És most már talán több bejegyzés is sikerülni fog.
Ezt pedig remélhetőleg nem tüntettem el.
